Anya leült velem beszélni. Komolyan. Az ilyenből soha nem szokott semmi jó kisülni. (Kisülni a husi, meg a sütemény szokott. Hogy erre miért ezt mondják az emberek, az előttem rejtély. De nem ez az első ilyen buta ember-kifejezés.)

Na, a lényeg az, hogy nem hívhatom meg a könyvem bemutatójára az összes barátomat. Elsősorban a kutya-barátaimat nem. Mert hogy akkor ott óriási csaholás, meg ugrabugrálás lesz. Hogy ez miért baj anyának, azt nem tudom. Tudtommal a kutyák nem tudnak tapsolni. Akkor meg hogyan mutassák ki, hogy el vannak ragadtatva a könyvemtől? No, meg persze tőlem.

És még az ember- meg gyerekbarátaim közül sem hívhatok meg mindenkit. Mert hogy nem férnének mind be. Ezt mondta anya. Akkor meg miért nem a Népligetben tartják azt a könyvbemutatót? Vagy a Margitszigeten? Oda biztosan beférne az összes barátom!

Hát ez van. Most mit csináljak? Ugye senki nem fog megsértődni, ha nem tudom meghívni? Majd megveszik a mesekönyvemet és az már majdnem ugyanaz, mintha ott lettek volna.

Anya azzal vigasztalt, hogy majd még lesz dedikálás, és oda mindenki eljöhet. Meg hogy majd én is dedikálhatok. Kár, hogy nem tudom, mi az a dedikálás. De addigra majd megtanulom. Bízzatok bennem!