Reggel mindig anya visz le sétálni. Azaz, nem is sétálunk, csak addig, amíg a futihoz nem érünk. A futi, az a futtató, ha esetleg valaki nem tudná. Ott labdázunk, meg haverok vannak. Jó ott.
Este meg többnyire Andris visz le. Na, az tényleg csak séta. De az is jó. Szeretek sétálni is.
Tegnap este viszont Andris azt mondta az autónál, hogy “Hoppá”. Ez azt jelenti, hogy be kell ugranom a kocsiba. Persze csak jutalomfalatért ugrom, mondanom se kell. Beugrottam, meg is kaptam, minden rendben. Autószerelőhöz mentünk, a Lacihoz. Mert kilyukadt a gumi. Nem nagyon. Kicsit.
Én az autóban
Amíg ők gumiztak, én rohangáltam, ahogy szoktam. Azután jött megint a Hoppá! – ugrás – jutalomfalat. Haza autóztunk. Andris kiszállt. Bezárta a kocsit és bement a kapun.
Jól van, gondoltam, biztos van valami sürgős dolga, nekem is szokott lenni. Szép nyugodtan vártam, majd csak jön. De nem jött. Aggódni kezdtem. Miért nem jön már? Annyira aggódtam, hogy mélyen elaludtam.
Aggódva alszom
Nagyon, de tényleg nagyon sokára lejött Andris. Az otthoni ruhájában. És akkor végre felmehettem a lakásunkba. Anya nagyon dühös volt. Andris meg csak dünnyögött. Azután anya össze-vissza ölelgetett, simogatott és azt mondta: “Jó hogy nincsen kicsi gyerekünk. Mert te azt is elveszítenéd.”
De később mindenki megbocsátott mindenkinek. Mert mi ilyen megbocsátóak vagyunk. Még én is. Pedig nem szeretem, ha ott felejtenek.
Legutóbbi hozzászólások